Sötét vizű vadregényes, ártéri holtág partján visz utam. Lábaim alatt már az idei avar zizeg. Csodavilág ez. Rucaörömmel fedett , iszapos vize , récék , szárcsák birodalma és egyben békaország . Sekély vizét kárászok csukák , és képzeletem szerint ősi vadpontyok lakják. Látok is egy két burványt ami táplálja szárnyaló fantáziám .Korhadó parti fái várják a végső lökést ami a mélybe taszítja őket. Egy kis vízi birodalom aminek érintetlensége a régmúlt időket idézi. Talán ilyen lehetett valamikor régen itt minden , amikor még egy víz volt Makótól Szeghalomig. Talán ilyen..... de mégsem. Miközben e képeket készítem, és magamban már fogalmazok , durván szemembe ötlik az ember. Illetve annak nyoma .... itt járt az EMBER! Durván orvul itt járt és itt hagyta maga után mocskát.. Kijött ide, ösvényt vágott a vízhez. Mert joga van hozzá. Horgászott mert joga van hozzá, hiszen megfizetett érte. ( remélhetőleg) . Aztán elment . Hogy fogott -e valamit azt nem tudom. De az látom , hogy jól érezte magát. Látom a mocskából amit maga után hagyott. Lefotózom. Közben káromkodom. Elvinni nem tudom mert kerékpárral jöttem. és nincs nálam semmi amibe összeszedhetném. Na sebaj . lefotóztam , majd kiteszem közszemlére had háborogjon az internet népe..... de mégsem! Inkább visszamegyek délután és össze szedem , ha már ott leszek horgászok is egyet, hátha találkozok vele. Nem .... nem az emberrel rá nem vagyok kíváncsi. Hanem képzeletem vadpontyaival. Velük szeretnék találkozni.