Nagy víz nagy hal...diktálná a logika, de ez nem mindíg van így. Leporoltam egy régebbi írásom annak apropóján , hogy ma felvettek egy Facebook csoportba amit gyerekkorom horgászvízét kedvelő emberek hoztak létre , és rámtörtek az emlékek. Íme a történet..

Sokszor meglepő milyen halakat rejtenek ilyen semmit mondó kis csatornák. Fotó: Simon Ferenc

Az 1980-as évek közepén történt, valamelyik nyári szünetben. A reggeli  után felhívtam telefonon( nagy szó volt akkoriban az egész lépcsőházban csak nekünk volt  telefonunk) barátomat, aki szintén nagy ambíciókat táplált a horgászat iránt és meginterjúvoltam, hogy mi a terve arra a napra. Ő a strandolást favorizálta, én a horgászatot. Végül is abban maradtunk, hogy elmegy a strandra, de ha sokan vannak, akkor utánam jön. És ellátott instrukciókkal, hogy hová menjek, mert az előző nap a Kisz-tábori hídnál fogott valaki egy másfél kilós compót. Az ilyen nagy halak köztudottan rejtett életmódot folytattak-, mert mindig csak az látta őket, aki fogta, és mindig akkor jöttek ha az ember egyedül volt. De azért mit lehet tudni, Összeszedtem a felszerelést és elindultam a mondott helyre. Az, hogy összeszedtem a cuccot abból állt, hogy magamhoz vettem egy vödröt meg a horgászbotot. A horgászat eszköze egy három méter hosszú girbe-gurba, de ezzel szemben rém nehéz kétrészes bambuszbot volt. Akinek nem volt ilyen az elképzelni sem tudja milyen erőpróbát jelentett egy ilyennek a kézben tartása huzamosabb ideig. Az akkor még csak Pesten kapható Könnyű spiccbotokról még fogalmunk sem volt. A csali kenyérgyurma, amit otthon megvizeztem, és amíg kisétáltam a horgászhelyre jó alaposan összegyúrtam .Maga az élővíz csatorna kb. 300 méterre volt a lakásunktól, de a partján még 400 métert kellett sétálni a említett helyig. Ahogy ott bandukolok, az egyik horgászhelyen megláttam - az általunk csak Pityu bá- ként emlegetett öregurat, aki rendszeres látogatója volt a víznek."

. Letelepedtem mellé egy kis diskurzusra, mert midig készségesen informált minket Nehezen és kissé dadogva beszélt .Ezért jó időbe telt ha valamit meg akartunk tudni tőle, na de  azon a napon  ráértem. Kérdésemre hogy mit fogott, szó nélkül mutatta a haltartóját  Két kárász volt benne. Nem sok, de az öreg horgászszerszámjaihoz képest nagy eredmény .Ugyanis 5 bottal horgászott és ezt szó szerint kell érteni, mert mindegyik hamisítatlan mogyoróveszőből készült. Az úszók hungarocellből saját kezűleg gyártott monstrumok, amiknek elsüllyesztése egy termetesebb csukának is becsületére vált volna, a horgokról meg csak annyit, hogy ma kisebbet használok pontyozni. A csalija giliszta, de ha ez neki jó volt, miért szóljak bele?

Kérdésemre, hogy hallott- e valamit a nagy compóról, azt mondta, hogy hallott. Valóban a KISZ tábori híd után fogták, de nem az élővíz csatornában, hanem az abból eredő és arra merőleges öntözőcsatornában. Láttam horgászbarangolásaim közben ezt a csatornát, de soha sem vettem észre, hogy horgásznának rajta . Abban az időben én is azt a tévhitet vallottam, hogy sok hal csak sok vízben lehet- tehát minél szélesebb egy víz, annál több halat lehet benne fogni .

Elköszöntem  az öregtől és a csatorna felé vettem az irányt.  Arra gondoltam megnézem magamnak, mert horgászni úgy sem fogok rajta. Mikor odaértem láttam, hogy a szivattyúház közvetlen közelében elég széles kb. 3-4méter, de beljebb egyre szűkül és a kezdeti pár méter nyílt vizet sűrű náddal benőtt szakasz követi. A víz jelenleg állt, de mint a későbbi horgászataim során megtapasztaltam-, ha ment a szivattyú, elég húzós vize volt. "Mi bajom lehet belőle" alapon letettem a vödröt, lecsavartam a szerelékes létrát, felcsaliztam és behelyeztem a cejgot a csatorna közepére. Méteres eresztékkel próbálkoztam, a csali vízközt lebegett, mert a lágyan fújó enyhe szellő ide-oda hurcolta a fröccsöntött műanyag kis szivar-úszót. De furcsa gondoltam magamban, hogy ez a kis szél így viszi az úszót. Kiemeltem illetve emeltem volna, mert nem jött. Valami húzta vissza. Rövid küzdelem után a partra emeltem egy  tenyérnyi kárászt. Hoppá-hoppá lehet, hogy igaz a compós sztori. Belelkesültem, és intenzívebben kezdtem horgászni, ami annyit jelent, hogy  leültem és jobban figyeltem az úszómozgásokra . Fél óra múlva már több hasonló méretű kárász fickándozott a vödörben. A nap egyre jobban tűzött és semmi árnyék nem volt a környéken, Ahogy az idő kezdett melegedni a kapások is abba maradtak. Azt találtam ki, hogy beljebb megyek a csatornán, hátha a nád közt találok valami tisztább helyet, ahol lehet horgászni. A náddal benőtt részen reménytelen volt  a keresés . De ahogy beljebb mentem a csatorna mentén egyszer csak véget ért a nádas és egy szépen rendezett ,majdhogynem parkosított rész következett, kétoldalt hétvégi házakkal.

Akkor jöttem rá ,hogy  a csatorna ezeknek a házaknak a kertjét látja el öntözővízzel .Találtam egy helyet, ahol a túlparton vékony nádsáv húzódott, a nád szélén pedig hínárfolt. Ezen az oldalon  nyírt fű és egy szomorúfűz teremtett idilli környezetet. Letelepedtem a fűzfa alá, és bedobtam a nád tövéhez. Ez nem volt egyszerű, mert maga a csatorna  olyan keskeny volt, hogy nekifutásból simán átugrottam volna.

             Fotó: Simon Ferenc

Pár perc horgászat után a mögöttem lévő hétvégi ház tulaja kijött hozzám. Azt hittem elzavar, de nem tette, hanem inkább lesajnálóan kérdezte, hogy ebbe a pocsolyába akarok-e halat fogni. Megsértve éreztem magam. A kárászokat nem tudtam megmutatni neki, mert nem akartam cipelni őket egyik helyről a másikra és visszaöntöttem a csatornába a vödör egész tartalmát. Ha lenne egy kis darám megmutatnám ,hogy milyen halak vannak ebben a pocsolyában- válaszoltam nagyképűen. Ezen ne múljon mondta bement a házba kihozott egy fándli darát és csak úgy szárazon beleszórta előttem a vízbe. Na más sem hiányzott -gondoltam legalább összegyúrta volna egy kis vízzel. Most a dara nagy része fent hánykolódott a víz tetején és úgy kellett vízzel lefröcskölnöm, hogy legalább egy része elsüllyedjen. De azért megköszöntem . Nem is kellett sokat várni az első kapásra. Pár perc múlva jöttek a kárászok szép sorban, A jótevőm közben elment mögülem belátva tévedését, de arra kért, mielőtt elmegyek mutassam már meg, hogy menyit fogtam.Egy óra mulva már nagyon sok  kárászom volt. Az idő délre fordult és nekem lassan mennem kellett haza ebédelni. Indulni akartam, mikor az úszom felfeküdt a vízre- bevágtam. Olyan érzésem volt, mintha elakadtam volna, de ez csak egy pillanatig tartott, mert a hal, amit megcsíptem megindult, mint egy motorcsónak a víz alatt . Mennem kellett utána a parton- orsóm nem lévén-hogy el ne szakítsa a damilt. Forgásával tenyérnyi iszapos burványokat kavart a keskeny sekély vízen, 5-6 perces küzdelem után a felszínre húztam őkelmét. Gyönyörű kárász lehet vagy 1.5 kiló gondoltam. Merítőm nem volt, a bambusszal és 20as damillal nem mertem kiemelni. Mese nem volt: be a vízbe. Térdig álltam a vízbe és úgy nagy nehezen kiemeltem.

              Simon Feri Barátom a csatorna peca mestere...

Olyan büszke voltam, mint még soha. Vittem is egyből megmutatni az embernek, nézett is nagyot, a mai napig nem felejtem el azt a tekintettet. Még egy traubit is adott, amit tekintve a legalább 30 fokra mohón felhajtottam Pár darab kárásszal viszonoztam szívességét.Futva indultam haza a vizel teli vödörrel ,és most az a különös eset fordult elő ,hogy több volt a vödörben a hal, mint a víz. Az élővíz csatornához kiérve pont szembe jött velem a barátom , Hát te hová rohansz kérdezte. Én meg válasz helyett az orra alá dugtam a vödröt. Pár perc se- kép, se- hang után csak annyit kérdett: hol fogtad? Délután megmutatom -mondtam. Mert ha akkor elmondom, úgy sem hitte volna el. Ebéd előtt közös mérlegelés a barátommal (anyám konyhai mérlegén azzal a kitétellel, hogy ha halszaga lesz a mérlegnek, sikálhatom egész délután). A mérleggel valami lehetett, mert csak 90 dekát mutatott . Ebéd után sietve mentünk vissza a csatornára immár ketten és nem is csalódtunk benne . A  kiskert tulajdonos egy idő után ha meglátott minket, már automatikusan hozta a darát bevizezve, ahogy kell. Sok szép halat fogtunk ott azon a nyáron, bár akkora, mint aznap nem jött többet.  De fogtam ott akkora csíkhalat ,hogy barátom angolnának nézte. Mint minden jónak, ennek is vége szakadt egyszer: Egyre többen fedezték fel a helyet. Voltak napok ,hogy nem lehetett helyet találni a csatornaparton, annyi gyerek horgászott rajta. És ekkor mi leszoktunk a csatornáról. De sokszor ,még évek múlva is próbálkoztam rajta, az első nap szép sikereit keresve.-  adott is mindig egypár halat-  de az a halbőség, ami a kezdeteket jellemezte nem tért vissza többé…