Hanyadjára is látom ezt a színdarabot? Harmincadjára? Negyvenedjére? Magam sem tudom. Kint ülök a Körösön, a mólon. Látok egyet, kettőt. Szépségük mindig magával ragad. Évekig élnek az iszapban, aztán repülnek, párzanak, elpusztulnak. Ez a dinamika csodálatos. Maga a szépség. Maga a víz. A levegő. Maga a Körös
A Körös… ami elveszett nekem. Illetve amit én veszítettem el. Nem törődtem vele. Két évig más lett a fókusz. A csodák elvesztek. Oda lettek a rajzások, az eperhullás, az áradások a költések a kirepülések a madárvonulások… 
minden, ami Körös. És most itt ülök a partján. Gépelem ezeket a sorokat, nézem azt a pár repülő rovart, és hallgatom a hullámokat, ahogy a sólyapályán szemrehányóan locsognak.
Minden szavuk tisztán cseng a fülemben:
"Mikor? Mikor csavarogtál utoljára a partunkon céltalanul, meg-megállva, figyelve, mi történik körülötted? Mikor készítettél utoljára fotót az erdeinkről, a vizünkről? Mikor hasaltál utoljára a csónak orrában, mélyen a vízbe nézve, kutatva az ikrák után? Mikor sütöttél szalonnát valahol a partunkon, ahol csavargás közben rád tört az éhség? Mikor számoltad utoljára a vonuló madarakat? Mikor feküdtél a nádasban fekete gólyát fotózni? Mikor fogtál belőlünk keszeget? Mikor csináltál belőle olajos halat? Mikor meséltél rólunk lelkesen csoportoknak? Mikor írtál rólunk utoljára? … Hát ezért mutattuk meg titkainkat? Hát ezért? Hogy elfelejts?
Fejem lehajtva ülök. Szólni sem tudok. Mert minden szavuk igaz. Szemrehányás ez a javából Régen… csak ez jut eszembe. Régen, mert más lett fontosabb. Egy illúzió. Egy nyálkás valami, ami elvitt innen. Egy lélekméreg, ami megmérgezte a lelkem.
Suttogom: "Visszatérnék, ha engednéd. Az én helyem itt van
A Körös nem válaszol. A hullámok hallgatnak. Helyettük a szél felel, a fák levelein játszva a szavakkal:
"Nem! A te helyed nem csak itt van. A te helyed a Bükk árnyas, teraszos fái alatt van. A Béli-hegység lejtőin, a Köröst tápláló patakok mellett. A réteken, legelőkön, ahol a sóvirág nyílik. A járhatatlan mocsarak partján, ahol ezernyi béka énekel. A holtágak partján, melyek nádasaiból nádirigók éneke zeng messzire. A gátakon, ahonnan messzire látni a rónaságban… A te helyed a nyári napsütésben, a téli hóesésben – mindig ott van, ahol az élet zajlik. Ahol a nap süt, és a szél nevet. Ahol a csodák teremnek. Na, ott van a te helyed. Gyere, és tedd a dolgod, ahogy régen. Vedd vissza a helyedet."
Hírtelen csend lesz. nincs már szava a szélnek, és a hullámoknak .A kérészek még mindig táncolnak. Némán, fegyelmezetten, úgy, ahogy a természet rendje diktálja. Nem kérdeznek, nem sajnálnak, nem várnak tapsot. Csak teszik a dolgukat. Mint ahogy nekem is tenni kellene. Mert aki egyszer otthonra lelt a folyó mellett, az soha nem veszhet el egészen. Legfeljebb egy időre amíg újra megtalálja önmagát.
