Bicajjal indultam körbenézni , de most itt ülök a földön egy holtág partján. Nézelődöm. A tegnapi eső életet hozott a földre, szinte hallom a flóra aszályból felszabadult sóhajtását. Élvezem a tavaszi napot. Közben ma már másodjára vagyok tanúja egy családi perpatvarnak. Tőkésrécéék bontják a rendet. Az előbb a Körösön láttam, most meg itt a holtágon, ugyanaz a forgatókönyv . Nevetve nézem, ahogy a szerelemtől vezérelt tőkés gácsért üti-vágja a tojó, csak úgy hullik a tolla. Vége a szerelmi időszaknak , most már a költés jön . A gácsérra nincs tovább szükség a mór megtette kötelességét tehát elmehet. Na ez nem tetszik őgácsérságának, tolakodni próbál,követeli hitvesi jogait. Tehát tojó elveri. De alaposan. Vágja ahol éri. Szegény gácsérnak szemmel láthatóan az élettől is elment a kedve, nemhogy a szerelemtől. Duzzogva elhúzódik , de csak annyira , hogy lássa a párját. Gondolom megpróbálja nemsokára mégegyszer , hátha… Már-már emberi vonásokkal tarkított jelenet. Ezen perpatvaron kívül amúgy csend van. Mint azt egyszer már egy blogbejegyzésben leírtam, minden évszaknak megvan a maga csendje. A Tavasznak is. Képzavarral élve a tavasz csendje harsány. Tele van ez a csend élettel nem is csend ez… de mégis. A városi zajhoz szokott fülnek az. Nekem nem . A fűzfák körül zsonganak a méhek, ezernyi madár fújja énekét. Zeng-bong minden. Nem csend ez hanem zene. Az élet melódiája. Gondoltam leírom. De leírhatatlan. A levegőben terjengő virágillattal együtt ez a zene nem elmesélhető csak átélhető. Évente egyszer ebben az időszakban. Összeszedelődszködöm és tovább indulok. Céltalanul csak úgy nézelődni… Persze a fényképező nálam volt , lőttem is vagy 200 képet. Íme néhány belőlük